Bunkerfoci, orrban talált bányatermék, nem tősgyökeres német focisták ide vagy oda, Joachim Löw összerakta ezt a csapatot. Száz százalékosan kerültek a legjobb nyolc közé, úgy, hogy a legkiegyensúlyozottabb teljesítmény eddig messze az övék. Nem csodálkoznék, ha a végső győzelemig is elmenetelnének.

Nem volt sok kétségem afelől, hogy a dánokat is elintézik, mégis kíváncsi voltam, mit játszanak, már csak azért is, mert a hollandok a németekben (is) bízva léptek pályára tegnap este. Remélték, hogy „teszik a dolgukat”, s miközben ők átgázolnak Portugálián (muhhhahhahhaaa), addig német kollégáik átlépik a dánokat. Utóbbiban biztos voltam, a kérdés csak az volt, pontosan milyen cipőben. Szóval ezért váltogattam a csatornákat.

Na, most egyszerre két meccset nézni szerintem senki nem tud úgy, mint én. Kezdődött azzal, hogy legjobb barátnőmtől, Magyarországról kértem segítséget, pontosan mikor is fut ez a párhuzamos előadás. Az időpontot nyugtázva mentem a dolgomra, annyira előrelátó már nem voltam, hogy elmélyedjek az olasz kábelszolgáltató kínálta csatornákban, s megkeressem azt a kettőt, melyekre szükségem lesz. Így aztán valahol az első félórában járhattunk, mire megtaláltam a német-dánt, esett is addigra egy gól. Kicsit elidőztem, mert egyszerűen nem hittem a fülemnek, ugyanis Schweinsteiger nevét senki a világon nem ejti úgy, mint az olasz kommentátor. Próbáltam nagyon az eszembe vésni, de nehéz visszaidézni valahol nagyon indokolatlan sz-ek tarkították az olasz módit, vicces volt. Miután elkalandoztam azon, mit szólna ehhez a talján Grétsy László, gondoltam, nyomok egy gombot, mi bajom lehet, hátha van már odaát is esemény. Természetesen. 1-1. Nem nagyon hittem, pedig igaz volt. Rájöttem, hogy elképesztő érzékkel váltok csatornát pillanatnyival azelőtt, hogy az aktuális meccsen épp történik valami. Próbáltam kicselezni a sorsot azzal, hogy kivártam 8-10 másodpercet ahhoz képest, mikor eredetileg váltani akartam; vagy épp fordítva, minden előzetes előkészítés nélkül, a tévét is meglepve nyúltam a távkapcsolóért – mindhiába. Egyik sem volt nyertes taktika. Büszkén mondhatom, hogy bár két meccset is néztem tegnap, egyetlen gólt sem láttam, mert mindegyikről lemaradtam!

Örültem viszont, hogy Cristiano Ronaldonak összejött végre, már csak egy gólt kell találnia a kis legófigura-hajú mediterrán Kennek, hogy beérje Gomezt. Talán a csehek ellen ez menni is fog neki. Németország a görögöket döngölheti földbe. Most, hogy a jelek szerint megússzák az ajtón kívülre kerülést az eurózónában, még akár jól is jöhet nekik egy kis focikudarc. Bátran vállalom: tényleg nincs igazság, ha valamilyen ultramegagiga-csodaként ott nem Özilék lesznek a győztesek. A dánokat kicsit sajnálom, hálásak lehetünk nekik a hollandok váratlan legyőzéséért és azért, hogy ezzel összekuszálták a csoportot. A hollandok? Megírtam már sokszor, kaptam is érte hideget-meleget: nem volt itt most keresnivalójuk. Egy valamire viszont büszkék lehetnek, a fekete-narancssárga idegenbeli mezükkel dizájnban az összes csapatot megverték. Kár – mármint nekik kár – hogy ezért nem kaptak legalább egy pontot, habár az talán még cikibb lenne, mint az a magabiztos kis nulla, mit szereztek. Úgyhogy most végre leírhatom: mehettek haza srácok, a malomba őrölni!

Olaszország már készen áll, erre fényképes bizonyítékot is találtam. El is kél a biztatás a kékeknek, sőt, nem is annyira nekik, mert az írek elleni győzelem ma este kevés lehet a továbbjutáshoz. Odaátra is skubizni kell: ha a spanyol-horvátnak 2-2, vagy még több gólos döntetlen a vége, akkor az öblös I-ta-lia, I-ta-lia rigmus helyett hamar felcsendülhet majd a dallamos arrivederci. Egy biztos: nem kockáztatok, ma este csak az olaszok meccsét nézem.