Megnyerték a spanyolok. A szurkolók fele most nyilván azt mondja: én megmondtam (majd hozzáteszi, hogy aki mást mond, az csak azért teszi, mert sznobéria lett nem szeretni a spanyol focit); a másik fele pedig azt, nyerték volna a németek.

Utóbbi csoportba tartozom, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a németek voltak azok, akik a legkiegyensúlyozattabban, feszesen (pozitív értelemben véve), koncentráltan, száz százalékosan játszottak. Egészen az elődöntőig, ahol az ultramákos olaszok meglepték őket. Vagyis a legfontosabb pillanatban váratlanul elfogyott a szufla. A taljánok pedig váratlanul voltak jók. Bitang jók. Talán még saját magukat is meglepték, másra nem tudok gondolni a döntőbeli teljesítményüket látva. Hiába volt Balotellijük, előbb a lehetőséggel, majd a spanyolokkal nem tudtak mit kezdeni. Aztán megint a lehetőséggel. Teszetoszáztak úgy, hogy egyszer már megizzasztották őket. Ekkor gondoltam azt, hogy talán sokkal jobb lett volna a spanyol-német döntő! De "volnázni" fociban éppoly butaság, mint szerelemben. Ők ketten mókolták össze úgy a dolgaikat, hogy az pont kiadja a döntőt. Aztán nyertek a spanyolok, akikre lassan át lehet írni az eddig örökérvényűnek tűnő nagy fociigazságot, hogy a labdarúgásban végül mindig a németek nyernek. Nem. A Barca és a Real játékosai - ha divatból nem szeretjük a spanyol focit, ha szívből - be kell látni, a világ pillanatnyi legjobbjai. Mert nekik nem fogyott el a legfontosabb pillanatban a szusz. De ott van már az előző Eb-cím, a vb, mellette a világ legjobb klubjaiban játszanak. Pont ezért húz a szívem mégis a németek felé: kicsit járhatott volna most a siker másnak. Nekik.

Nem mondom, hogy ez volt a legemlékezetesebb Eb, talán a hektikusság miatt, ami valahogy minden nemzetet elért most. Emiatt sokszor még a legvérmesebb szurkolók is elnyomtak egy képzeletbeli barackot kedvencük buksiján, mert nem hozta a vártat. Ennek ellenére mindannyian végignéztük az összes meccset, mert szeretjük ezt a közhelyekkel teletűzdelt, mégis kiszámíthatatlan, olykor igazságtalan, de mégis valamitől varázslatos játékot. Ezért miközben azon kattogunk, megérdemelten nyertek-e a spanyolok, vagy másnak járt-e volna a kupa, azt mondom: a bajnokok mi, nézők vagyunk, akik újra és újra izgatottan ültünk a tévé elé minden este.

Meg persze azért maradtak olyan felejthetetlen élmények, mint:

- a váratlanul izgalmas nyitómeccsek az első napon

- a remek formában lévő Sevcsenko teljesítménye a svédek ellen

- a hollandok döbbenetesen pocsék szereplése

- Joachim Löw újabb és újabb orrtúrása

- az Írország - Horvátország meccs

- a világ egyik legunalmasabbja, az angol-francia találkozó

- a szponzorgatya-villantás

- a Mariók teljesítménye német- és olasz mezben is

- Özil múlni nem akaró szerénysége

- az angol-svéd meccs. Welbeck gólja az angol-svéd meccsen. az angolok játéka az angol-svéd meccsen

- a csehek és a görögök továbbjutása

- a hollandok döbbenetesen pocsék szereplése (vagy ez már volt?!)

- Ronaldo kezdeti rossz formája

- Ronaldo további jó formája

- Rooney haja

- Kassaiék hibája

- az angolok betegeskedése

- Ronaldo beállása a pontrúgások előtt

- Buffon szenvedélyes himnuszéneklése

- Balotelli gólöröme

- Balotelli ezüst-bánata

- Torres gyermekei a pályán

És végül, álljon itt a bizonyíték arra, hogy a sokat emlegetett legjobb barátnőm nem olyan, mint Columbo felesége. Spanyol, német, olasz drukker - nagyjából sorrendben így. Nem sok meccsen szurkoltunk együtt, a németeket viszont megsirattuk közösen. Majd néhány órával a döntő előtt együtt kortyoltuk elismerően a forró selymű, fekete olasz kávét. Aztán ki tudja, két év múlva hátha nagyobb lesz majd az a most még szűk keresztmetszet.